A pályaválasztás személyiségformáló hatásáról

A felnőtté válás több területen történik egyszerre. A társas kapcsolatok megváltozásáról, komplexebbé válásáról és a párválasztásról már írtam. Ezek jelentős területek, mérföldkövek. Mégis a legkarakteresebb terület, ahol a legnagyobb változást kell megélnünk, az a munka, a karrier. Amikor elmúlnak a gyermek- és diákéveink, akkor eljön az idő, hogy saját magunkról gondoskodjunk anyagi szempontból is. Eleinte jellemzően még némi szülői segítséggel, ha erre van lehetőség a szülők részéről, de aztán magunknak kell megdolgozni a napi betevőért és azon túl.

A munka, a karrier, a pénzkereset számtalan problémát vet föl. Én most főleg személyiségünk fejlődése és a lelki edzettség szempontjából szeretnék rátekinteni ezekre a  kérdésekre.

Gyerekkorunkban még naivan és őszintén nyilatkozunk, ha a felnőttek felteszik a nagy kérdést: “Mi leszel, ha nagy leszel?” “Pályaválasztásunk” akkoriban erősen hangulat-, helyzet- és környezetfüggő. Ha az óvónénink éppen kedves, akkor mi lányok éppen óvónénik szeretnénk lenni, egészen addig míg este anyut el nem kísérjük a szépségszalonba, ahol már a fodrász vagy éppen a műkörmös pálya lesz vonzó. Olyasmi szóba sem kerül, hogy mely pályának van nagyobb presztízse, hol lehet több pénzt keresni vagy hogy a család szeretné, ha a még alig cseperedő kis emberből majdan az orvosdinasztiát továbbvivő doktornéni lenne. Iskoláskorunktól kezdve azonban egyre erőteljesebben érvényesülnek ezek a szempontok. Nem mindig feltétlenül a gyermeknél, inkább a szülők, nagyszülők a család mantrázza, hogy “Te nagyon okos vagy kislányom, nem mehetsz el varrónőnek, neked egyetemre kell menned, diplomát kell szerezni!” vagy “Apád, anyád ügyvéd, neked is annak kell lenned!” vagy “A tanárok nagyon rosszul keresnek, menj inkább informatikusnak!”. Elég sok évig hallgatjuk ezeket a mondatokat. Így ritka kivétel, ha valaki mozdonyvezető lesz mégis, mert hároméves kisfiú korától az szeretne lenni. Ezzel nem szeretném azt mondani, hogy a mozdonyvezető nem jó szakma, sőt.

Forrás: Pixabay

Felnőtt, dolgozó éveink során ébren töltött időnk nagy részét valamilyen pénzkereső tevékenységgel töltjük, hogy el tudjuk tartani magunkat, később majd a családunkat is. Nagyon nem mindegy hát, hogy hogyan érezzük magunkat a hivatásunkban, foglalkozásunkban. Akkor teszünk a legjobbat magunkkal, ha megengedjük magunknak azt, hogy azzal keressük a kenyerünket, ami minket a legjobban leköt, motivál, inspirál és örömmel tölt el. Tudom,hogy ez idealisztikus, de mégis érdemes törekedni rá. Valamely tevékenységi területnek, ami minket érdekel, különböző szintjei vannak, mind presztízsben, mind pénzkereseti lehetőségében. Nézzünk egy példát. Lehet valaki varrónő betanított munkásként, szakképzett varrónőként, ruhaipari mérnökként és divattervezőként is. Nem szeretném, ha félreértenétek, nem a munka értékét rangsorolom, szememben minden elvégzett munka és valamilyen munkát végző ember egyenlő értékű, csak a munka presztízsére utalok, ami inkább azt jelképezi, hogy mennyi erőt, tanulást kellett abba fektetni és mennyi kreativitást, tehetséget igényel egy adott foglalkozás. Ez adja meg társadalmunkban a foglalkozás presztízsét. Ha egy adott terület iránt érdeklődünk kisgyerekként, iskolásként, akkor ne adjuk fel azt a vágyat, hogy ezt műveljük, ebben éljük ki magunkat. A fontos, hogy tehetségünknek, erőnknek megfelelő szintet megtaláljuk és így valószínűleg nagy örömünket fogjuk benne találni.

A másik fontos dolog az ellenérték, amit a munkánkért kapunk. Csak azért mert egy-egy szakmában, amihez semmi közünk nincs, nem is érdekel, nem is vagyunk benne jók, jól fizetnek, ne erőltessük magunkra. Egy kínkeservesen, szenvedve végzett munkakörben, foglalkozásban nem fogunk törekedni a fejlődésre, mivel nem érdekel minket. Így előbb-utóbb vagy lemaradunk vagy rosszabb esetben a munkánk minősége nem lesz elegendő és el is veszíthetjük állásunkat. Míg egy számunkra a kezdetekben kevesebbet fizető, de érdeklődésünket és motivációnkat fenntartó hivatásban ki tudunk teljesedni, fejlődni és egyre és egyre jobban teljesíteni, a szakma specialistájává, szaktekintélyévé válni, ami sokkal nagyobb egzisztenciális sikert és végeredményben presztízst ad, mintha évekig vergődnénk egy nem nekünk való munkakörben.

Forrás: Pixabay

Aztán itt van még a dinasztiák kérdése. “Már a dédnagypapád is… “ ez meg az volt. Bár nagy az esélye, hogy képességeket és személyiségvonásokat is öröklünk a családból ahhoz, hogy ugyanazt a hivatást űzzük és abban a világban növünk fel, ahol sokat találkozunk az adott tevékenységgel, ezért az számunkra ismertebb lesz, mint más szakmai területek,  de mégis előfordulhat, hogy mégsem rendelkezünk azokkal a képességekkel, nincsenek meg azok a személyiségvonások sem amelyek sikerre vihetnének az adott területen és legvégül a hivatkozás jó ismerete inkább elrettent és egész más dolgok érdekelnek. Egyetlen nagy dinasztia sem maradt fenn örökre. Nekünk sem kell, csak a családi tradíciót a hátunkon cipelni egy nem-szeretett szakmában, csak mert már “a nagyi is…”.

Még egy dolgot fontos megemlíteni. Napjaink társadalma erős átalakulást mutat a munka, pályaválasztás területén is. Nem húzunk le 20-30 évet ugyanazon a munkahelyen, sőt vannak pályaelhagyók, pályát-váltók is. Sőt Uram’bocsá egyre több a szabadúszó, az egyéni vállalkozó, aki nem csak munkát végez, hanem munkát teremt magának. Az iskolai képzések még nehézkesen, lassan, de próbálnak megfelelni az újnak, a változás nyomásának, a másképpen működő világnak. Mérő László előadáson hallottam: “A mai gyerekek olyan területeken fognak majd tevékenykedni, amiket most még nem is ismerünk.” A képzések feladata így inkább az általános képességek fejlesztésére és nem specifikus tudás átadása. Azt kell főleg megtanulnunk, hogy hogyan kell tanulnunk, képességeinket fejleszteni és az adott területnek megfelelően a problémákat megoldani. A kreativitásunkat kell fejleszteni és megengedni magunknak, hogy változtatni merjünk és ne csak a sablonokat kövessük. Így látom a”szép új világot” a munka területén.

Ha szabadon döntünk hivatásunk kiválasztásában, motiváltan végezzük és megengedjük magunknak, hogy változtassunk akár munkahelyet, akár hivatást, akár a munkavégzés módját, akkor mindig szívesen fogunk elindulni dolgozni és éhen halni sem fogunk. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük