A felhőtlen boldogság kora

Mit is jelent az, hogy tudjuk, kik vagyunk?

Lao-ce mondása szerint:
“Aki másokat ismer, tanult ember.
Aki önmagát ismeri, bölcs.”

Forrás: Pexels

A jó konstelláció, ha mindkettővel rendelkezünk. Magunkat ismerni igazán csak mások viszonylatában tudjuk. Ha önmagunkat jellemezzük, főleg olyan szavakat használunk, amik a környezetünkkel való kapcsolatunkat, viselkedésünket írja le. Türelmes, önző, szorgalmas stb. A környezet legfontosabb része pedig nem más, mint a többi ember.

Hatéves koromban azt gondoltam, tökéletesen jól ismerem magam, tudom, ki vagyok. Anyu és apu egy szem kislánya, aki nagyon szorgalmas, segítőkész és okos és még szép is. Azt is tudtam, hogy türelmetlen vagyok, ha igazságtalanságot érzek, visszafeleselek, s azt is, hogy nem vagyok jó a tornagyakorlatokban, de nagyon jól tudok futni. Ráadásul meglehetősen kelekótya is voltam, rettenetesen feledékeny és emiatt bizonyos szempontból teljesen megbízhatatlan. De ami a legfontosabb, ezzel így összességében tökéletesen elégedett is voltam. Nem voltam a pozitív tulajdonságokra különösebben büszke és nem aggódtam azok miatt, amik tökéletesen hiányoztak belőlem. Összességében gond nélkül elvoltam ezekkel, hiszen számomra minősítés nélkül ezek a dolgok adták a magját, lényegét létezésemnek. Ezen kívül számos dolog volt természetesen apró lényemmel kapcsolatosan, amikkel tökéletesen tisztában voltam. Például, hogy szeretem nézni a Mikrobit, és sok számtalan sci-fi mesét fabrikáltam magam is. Az sem volt kétséges, hogy utálom a paradicsomlevest, a mákos nudlit és a székelykáposztát, viszont nagyon szeretem a paradicsomot és a húst bármilyen formában. Eszembe nem jutott volna babázni a lányokkal, ehelyett amikor csak lehetett, olvastam. Akár a paplan alatt, elemlámpával éjszaka is. A körülöttem lévőkkel jónak nevezhető volt a viszonyom. Nem zavartam őket különösebben, jól nevelt, csöndes, magának való leányka voltam. S ők sem zavartak engem, semmi rosszat nem tudtam gondolni róluk. Különösebben nem is voltak érdekesek, de zavaróak sem. Hát nagyjából így éldegéltem.

Akkoriban nem ismertem azokat a szavakat, hogy introvertált, egészségtudatos, kreatív. Azt sem, hogy antiszociális, nagyképű, finnyás, flegma, manipulatív. S azt sem, hogy elvárások, megfelelés, önkiteljesítés, önismeret.

Ha ismertem volna, akkor sem foglalkoztam volna velük túl sokat, azt hiszem. Irigylésre méltóan spontán kis emberke voltam. De nem voltam ezzel egyedül. Emlékeim szerint az összes kis barátom pont ilyen volt. Volt okosabb, szebb, szorgalmasabb, de kevésbé szép, vagy kevésbé okos, esetleg lustácska is. De ezek nem sokat számítottak akkoriban. Csak az számított, hogy minél többet örüljünk és nevessünk, és keveset kelljen sírnunk. A boldogságunkhoz ennyi elegendő volt. Nem elmélkedtünk azon, hogy elég jól ismerjük-e magunkat, mert elég jól ismertük. S a környezetünket is. Ettől tudtunk szinte mindig spontánok lenni.

Hogy mikor változott meg mindez? Amikor az első iskolatáskámmal bebandukoltam az első osztályba határtalan izgalommal és tudásvággyal. Azt hittem a Paradicsomba lépek be. De a tudással más élményeket is kaptam és megváltozott az életem. S legfőképpen az, ahogyan magamról vélekedtem. Hogy miért? A következő cikkben elmesélem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük