Egy gyereket nem nevelni kell, hanem vele élni – Interjú Csizi Andrással

Nincsenek véletlenek, ezt mindig is tudtam, azonban azon mindig meglepődöm, hogy mennyire különböző megnyilvánulásai vannak a “véletlennek”.  Andrással még tavaly kerültem kapcsolatba, egy felhívásomra jelentkezett. Sok hónap eltelt, mire eljutottunk odáig, hogy összeszedjük a megjelenéshez szükséges anyagait, közben kiderült, hogy nemcsak a magánéletünkben van sok közös vonás, de valaha ugyanazon a munkahelyen is dolgoztunk.

Örülök, hogy András -jelenleg egyetlen férfi szakértőként- a Női Pálya szakértőinek táborát gyarapítja, mert személyében ismét egy kiváló szakemberrel bővült a csapat.

NP: Testnevelő tanárként kezdtél – hogyan jutottál el a mentálhigiénéhez? Miben más ez, mint egy pszichológus munkája?

Bennem erősen összefügg a nevelés, a pedagógia és a lélektan kérdése, hiszen minden a gyerekkorban – vagy inkább még előtte – alapozódik meg a személyiségben. Így már nagyon fiatalon az volt meggyőződésem, hogy abból lesz egészséges, kiegyensúlyozott felnőtt, aki gyerekkorában megkapta a kibontakozásához szükséges egészséges kereteket – amik inkább kapaszkodók, mint korlátok- és a támogató, bizalommal teli hozzáállást.
Ebből következik, hogy már tanárnak sem véletlenül mentem. Mivel gyerekként sokat sportoltam, nagy hatással voltak rám a testnevelőim, edzőim az általános- és később a középiskolában is. Határozott, erős, de egyben emberséges pedagógusok, férfiak voltak, akik példaképeimmé váltak. Később pedig meggyőződésemmé vált, hogy a testnevelésen, a mozgáson keresztül lehet a legjobban nevelni/hatást gyakorolni a személyiségre. Így lettem testnevelő.

A tanárképzőn sokat foglalkoztam pedagógiával, és úgy láttam, hogy az adott oktatási rendszer, tanári hozzáállás nem segíti a gyerekek személyiségének a fejlődését. Elkezdtem alternatív pedagógiai utakat, irányzatokat keresni, így találtam rá a Waldorf pedagógiára, amelyben viszontláttam a saját pedagógiai nézeteimet. A szakdolgozatom is a Waldorf pedagógia és a testnevelés összefüggéseiről írtam.

Szintén még a képzésem alatt, elkezdtem pszichológiával is foglalkozni, majd némi kihagyás után
2007-ben találtam rá az Integrál Akadémia (http://www.integralakademia.hu) Integrál pszichológiai képzésére. Ez akkor még nem adott hivatalos végzettséget, így bár sokat tanultam ott, keresni akartam egy olyan képzést, ami hivatalosan is feljogosít arra, hogy emberekkel foglalkozzak, így találtam rá a mentálhigiénére. Ez a módszer elsősorban nem a neurotikus, beteg emberekkel foglalkozik, mint egy pszichológus, vagy pszichiáter, hanem egyrészt igyekszik megelőzni ezek kialakulását azzal, hogy támogatja az egyént vagy akár csoportot abban, hogy hogyan tudja megőrizni a testi-lelki egyensúlyát, másrészt abban segít, hogy ha bármilyen okból kimozdult ebből az egyensúlyból, hogyan tud a saját belső erőforrásaira támaszkodva újra visszakerülni.

NP: A segítő szakmák nagyon népszerűek hazánkban, sokszor tapasztalom azonban, hogy valaki azért fog ilyen tanulmányokba, mert saját magán akar segíteni. Család- és párterápiás képzésen vagy túl, a “papírhoz” lényegében már csak a megfelelő számú terápiás tapasztalat kell. Miért kezdtél el ezzel a témakörrel foglalkozni?

Igen, én is azt tapasztaltam, hogy szinte minden segítő szakmába igyekvőnél megtalálhatók a saját élményekből fakadó motivációk is. Szerintem ez sokat ad egy adott ember személyiségéhez, hogy nem csak könyvből ismeri a problémákat, hanem vannak saját tapasztalatai, élményei is. A gond ott kezdődik, ha valaki – ahogy Te is mondod – azért választja a segítő hivatást, hogy a saját lelki sérülését oldja meg, dolgozza fel ezáltal. Ki merem mondani, hogy aki nem lép túl ezen, hosszú távon nem tud segítő maradni.

Ez nem jelenti azt, hogy egy segítőnek, terapeutának nem lehetnek, vagy nincsenek problémái. A kérdés, inkább a mértéke és az, hogy mit kezd vele. A saját lelki problémáinkat mi is egy másik önismereti, akár terápiás keretek között dolgozzuk fel. Szintén végigkíséri –kéne, hogy kísérje- a segítői hivatás gyakorlását a rendszeres szupervízió, ahol egy tapasztaltabb kolléga segít rálátni a klienssel megjelenő viszonyban az önismereti “vakfoltokra”.

Természetesen nálam is volt személyes indíttatás: nem volt harmonikus családi éltünk. Szüleim évekig éltek úgy, hogy “csak azért nem válunk el, mert a gyerek még kicsi”. Sok volt benne a feszültség, a hangos veszekedés, de a ki nem mondott problémák is. Végül elváltak, de az alap minták nem voltak pozitívak. Úgy gondolom szüleimnek nagyon sok fel nem dolgozott lelki problémája volt az egyéni életében, és ezt belevitték a kapcsolatukba is, amiből aztán párkapcsolati problémák lettek, amiket nem tudták feldolgozni együtt sem, sőt talán fel is erősítették egymásban.

Párkapcsolatok terén én is sokszor futottam bele akkor megoldhatatlannak tűnő problémákba. El is váltam, de végül – pont egy ilyen újabb szakítás után – éreztem azt, hogy el kell mennem szakemberhez is, mert hiába tudok sokat a lélek dolgairól, nem tudom egyedül megoldani.
A család- és párterapeuta tovább képzésemben is az motivált, hogy a saját tapasztalataim mellé legyenek a kezemben szakszerű eszközök, módszerek ahhoz, hogy másoknak is tudjak segíteni családi, és/vagy párkapcsolati problémájának megoldásában.

NP: Melyek a leggyakoribb problémák, amellyel felkeresnek (akár mentálhigiénés, akár családterápiás vonalon)?

Lassan 9 éve foglalkozom egyéni problémákkal, melyek meglehetősen változatosak, nem tudnék tipikust kiemelni. Azt tartom fontosnak, hogy bármilyen problémával is keresnek meg, elsők között mindig megpróbáljuk közösen megtalálni azt a meghatározó érzést, mondatot, ami a felszínen megjelenő probléma mögött összefoglaló élményként ott lehet – ezek között már vannak visszatérőek.

Például ha valakinek önbizalom hiánya van, az többféleképpen nyilvánulhat meg. A munkahelyén nem mer/tud egy megbeszéléseken megszólalni, vagy nem mer ismerkedni, mert fél a kudarctól, megszégyenüléstől.  Ez úgy történik, hogy tünetek mentén, hogy mi az a közös érzés/élmény, ami ezek a félelmek, szorongások stb. mögött lehetnek. Nem egyszer jutottunk el így odáig, hogy az a meghatározó érzés, hogy: “nem vagyok szerethető”. És ez, mint negatív meggyőződés késztet arra, hogy “inkább csendben vagyok, akkor nem mondok hülyeséget”, vagy “úgysem fogok neki tetszeni”, vagy “nem tudok mit mesélni, velem nem történik semmi érdekes”…stb. Ha így nézzük, talán ez a legtöbb probléma mögötti alap élmény, amivel eljutottak hozzám.

Persze lehet, hogy valakinek az a meghatározó alap-mondata, hogy: “a világ veszélyes”, vagy az, hogy: “a világ rossz”. Párkapcsolati problémaként, a legjellemzőbb mondatok, amiket hallok: “úgy érezzük, ugyanazokat a köröket futjuk/játszmákat játszuk, amiből nem tudunk kilépni”, valamint “nincs már meg az intimitás…”.

NP: Kiemelnél egy olyan esetet, amikor látványos eredményeket sikerült elérned az ügyfeleddel?

Az egyik kliensemről 16 évesen megállapította egy pszichiáter, hogy pánikbeteg és a diagnózis mellé azt kapta útravalóul, hogy szedjen rá gyógyszert és „tanuljon meg élni a betegségével”.  Így is lett, a számára nehéz helyzeteket csak gyógyszerrel tudta “átvészelni”. 33 évesen kezdtük el az együttműködést. Fél év után már nem szedte a gyógyszerét nehéz helyzetekben sem, de a „biztonság kedvéért” ott volt a táskájában. Egy év után dobta ki végleg. Utána még fél évet járt, mert azt mondta, hogy –bár nem ez volt a célja, de feltűnt neki- “javult a kapcsolatom a szüleimmel is, így szeretnék még tovább dolgozni”. Most 40 éves múlt és nem esett vissza.

De mondhattam volna annak a két gyerekes fiatal férfinak az esetét, aki naponta minimum két üveg bort ivott meg, és sűrűn nyúlt kokainhoz is. Másfél év után eljutottunk oda, hogy egyáltalán nem használt drogot és maximum 1-2 pohár bort iszik meg esténként.

Ezek kirívó esetek, azonban azt gondolom mindenkinek az a legfontosabb, hogy abban, amiben szeretne javulást elérni, azt elérje, és elégedett legyen.

NP: A szakdolgozatodat “Nem vagyok jó anya” témában írtad, ami elég sok oldalról körberágott téma – miért nehéz a nőknek minden szerepben tökéletesen megfelelni, mennyi teher hárul a nőkre. A férfiak családban betöltött szerepéről vajmi kevés fórum foglalkozik, azok is többnyire leragadnak az evolúciós tanokon, hogy a férfi dolga a biztos háttér biztosítása. Te, akinek három gyermeke van és szívügyed az apaság téma, hogy látod ma az apák helyzetét, miben változott a férfiak hozzáállása a témához? Van igénye a mai férfiaknak arra, hogy jobb apák legyenek?

A mai modern társadalomban egyre nehezebb férfivé és később apává válni. Többek között azért, mert már nem elég az általad is említett: biztos háttér biztosítása. Ott van az is, mint “új” igény, hogy a férfi vegyen részt az otthoni feladatokban is: főzés, mosogatás és természetesen a gyerekről való gondoskodásban a kezdetektől fogva. Ezek részben jogos igények, viszont fontos azt is látni, hogy valóban csak rövid ideje, kb. 50-60 éve jelentek meg újként fokozatosan, míg tudjuk, hogy a hagyományos férfi-nő szerepekből fakadó viselkedési minták több száz évre nyúlnak vissza. Ezen kívül a társadalmi berendezkedés, szokások, a XXI. századi modern létforma sem támogatja az apákat abban, hogy ezt megtehessék.

Ezen kívül –többek között persze- van egy másik mostanában megfigyelhető tendencia: a “jó anyaságra törekvés” közben sokan belecsúsznak a liberális nevelés szélsőségeibe. Ez abban nyilvánul meg, hogy az anyák minden terhet levesznek a gyerek, jelen esetben a fiú válláról. Szinte „szolgaként” igyekeznek minden vágyukat kielégíteni, közben mindent megengednek, elnéznek nekik azzal a jelszóval, hogy: „érezze csak jól magát a gyerek, az a dolga”, „nem frusztrálom feleslegesen”.

Pedig „egészséges frusztrációk”, feladatok, kötelességek nélkül egy férfinek nem is lesz alkalma megtapasztalni, kiművelni a saját erejét, képességeit, megtalálni határait, korlátai, hiszen nem érik komolyabb kihívások, hanem megmarad az “anya kicsi fia” lelki állapotban. Ezért a munka világába is nehezen tudnak beilleszkedni, mert azt az alapot viszi magával, hogy nem kell tennem semmi extrát, pusztán azért, mert vagyok „nekem ez jár”. Például a nagy fizetés, a céges autó, a jutalmak stb.. És hasonlóképpen a párkapcsolatban is keres inkább egy “pót-anyát”, akinek nincs más dolga, mint hogy az ő igényeit, kívánságait lesse és kielégítése – természetesen minden más esetben békén hagyva őt.

Ettől függetlenül azért azt látom, hogy egyre többen kezdik látni, hogy ez nem vezet jóra nem csak a család szintjén, hanem össz-társadalmi szinten sem. Alakulnak klubok, facebook-csoportok, egyesületek, fórumok, amelyek kifejezetten a férfiak, apák támogatására fókuszálnak.

NP: Mi a mottód, melyet szerinted másoknak is érdemes lenne megfogadnia, hogy harmonikusabb legyen az élete?

Több olyan egyszerűen megfogalmazható mondatom van, amin érdemes elgondolkodni, és mint „vezérfonalat” szem előtt tartani:

1. Egy gyermeknek nem egy tökéletes apára/anyára- van szüksége, hanem RÁD!  Mindenkit arra biztatnék, hogy ne akarjon se „cuki apa/anya”, se „szuperman/woman” lenni, hanem igyekezzen önmaga lenni, jelen lenni a gyereke életében akár „tökéletlenül” is.

2. Egy gyereket nem kell nevelni –vagy ha már nevelni, akkor a születése előtt 20 évvel kezdjük el magunkat- hanem együtt kell vele élni.  Abba a világba kell bevezetni, támogatni, megmutatni neki a sajátosságait, amiben mi élünk.

3. Egy látszólag egyszerű kérdés, amit én is fel szoktam tenni magamnak naponta különböző helyzetekben munkahelyen, otthon is: „…és akkor mi van?”. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor ez sokat segít a belső nyugalom megtartásában, mert azt tapasztalom, hogy felnőttként sokszor akkor is túl komolyak, merevek, szabálykövetőek vagyunk, amikor nem feltétlenül indokolt.
Pl. Mi van, ha 5 percet kések? Mi van, ha nem azonnal válaszolok arra az emailre? Mi van, ha nem dolgozom munkaidő után? Mi van, ha a gyerek összekoszolja magát egy pocsolyában? Mi van, ha 3-ast kap a suliban? Hosszan folytathatnám a sort. Rájöhetünk, hogy legtöbbször az a válasz ezekre a kérdésekre, hogy: „az égvilágon semmi”.

4. Ha úgy érezzük, hogy az életünk bármely területén elakadtunk, bizonytalanok vagyunk, nem látjuk a kiutat, nem tudunk feldolgozni valamit, túl sokat veszekszünk a párunkkal, a gyerekkel stb. akkor ne féljünk szakértő segítséget kérni.  [Például a Női Pálya szakértői közül 🙂 – a szerk.] Egy sikeres együttműködés, terápia után megtapasztalhatjuk, hogy nem kell 30-40-50 évig cipelni a lelki terheinket, hanem egy egészen más minőségű életet is élhetünk, ha szánunk rá időt, energiát.

One thought on “Egy gyereket nem nevelni kell, hanem vele élni – Interjú Csizi Andrással

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.