A pszichológia tudományosan bizonyított eredményei és széleskörű felhasználhatósága ellenére nem elég pozitív megítélésű, elég csak arra gondolni, hogy magánemberként elmenni egy pszichológushoz nem divat, mert valamilyen téves berögzülés miatt a pszichológus fogalmához hozzákapcsolódott a „beteg” fogalom is. Pedig ha például a női vízilabda válogatottra gondolunk, akiknek Csernus Imre a pszichológusa, senkinek nem jut eszébe élsportolóinkról azt gondolni, hogy betegek, mint ahogy a reklám pszichológia, munkalélektan, pedagógia pszichológia kapcsán sem a „beteg” fogalmat társítjuk a pszichológiához.
A téves felfogás talán onnét ered, hogy a felsorolt esetekben inkább látjuk egy viselkedési szituáció vizsgálatát, mint magát a problémát. Pedig a probléma ott van: az élsportoló miért ne lehetne bizonytalan magában egy fontos verseny előtt, egy sikeresnek mondott vezető miért ne követhetne el hibákat és hozhatna meg rossz döntéseket, egy pedagógusnak miért ne okozhatna fejtörést, hogyan bánjon 25 különböző szociális hátterű gyerekkel?
Magánjellegű nehézségeink pszichológus által történő vizsgálata is bizonyos szemszögből „csupán” a viselkedésünk elemzése. A fejekben viszont az az általános nézet, hogy aki pszichológushoz jár, annak olyan komoly gondja van, amivel egyedül nem tud megbirkózni, tehát segítségre szorul, és legtöbbször kinek van szüksége segítségre? Annak, aki beteg. Pedig nem így van.
A betegség sok esetben már testi jele annak, hogy valamilyen lelki eredetű problémával nem foglalkozunk tartósan. Sokkal inkább arról van szó, hogy a segítségkérés önmagában kellemetlen: azt elismerni, hogy valamilyen lelki bajunk van, és nem tudjuk egyedül megoldani, azt gondoljuk, ez a gyengeség jele. A másik bökkenő az, hogy nem is merjük megfogalmazni a problémáinkat, mert akkor szembe kellene néznünk velük, netán rájönnénk, hogy bizonyos helyzetekben nem feltétlenül cselekedtünk jól. Az önmagunkkal való szembesítéstől pedig szinte mindannyian rettegünk, ha elismerjük ezt, ha nem.
A tények viszont épp ennek ellenkezőjét bizonyítják: csak a szellemileg egészséges, önmagukért és tetteikért felelősséget vállalni tudó, a problémáikkal szembenézni merő emberek azok, akiknek van bátorságuk pszichológushoz fordulni, és náluk érhető csak el látványos eredmény is.
A kifogást keresők még abba szoktak kapaszkodni, hogy a pszichológus tulajdonképpen nem csinál semmit, csupán arra jó, hogy kibeszéljük magunkat és attól máris megkönnyebbülünk, de minek ezért fizetni, ha a barátnőnk is tökéletesen alkalmas erre. Ennek a felfogásnak is több buktatója is van.
Egyrészt a barátnőnknek nem biztos, hogy van kellő tapasztalata és módszertani ismerete azt illetően, hogyan húzzon ki a lelki dagonyázásból. Már pedig egy idő után biztosan megpróbál valahogy segíteni, mert nincs az az ember, akit egy idő után ne frusztrálna, hogy akit szeret, az mindig panaszkodik és rosszul érzi magát a bőrében. A tartós panaszkodás pedig nem segít – a panaszkodó nem tud kilépni a problémakörből, a hallgatóságban pedig eluralkodhat a tehetetlenség érzése.
Másrészt, ha egy barátot folyamatosan csak lelki szemetesnek használunk, és nincsenek közös pozitív élményeink, a barátság óhatatlanul megromlik. A barátunknak éppúgy lehet rossz napja, mint nekünk, ha csak panaszkodunk, de a véleményére nem vagyunk kíváncsiak, hamar érdektelenségbe fordulhat a kapcsolat. Ez nem azt jelenti, hogy a barátaink előtt titkolni kellene a problémáinkat, de ne őket terheljük folyamatosan a bajainkkal – keressük inkább a megoldást egy szakértő segítségével.